Flóra Elemérné 3 gyermek édesanyjaként vállalta a továbbtanulást és ez a döntése családja életére is hatással volt. Saját bevallása szerint azt azonban ő sem gondolta, hogy a Szociális gondozó és ápoló képzés ekkora változást jelent majd. Elmondta, hogy számára ez nem csupán egy tanfolyam volt – a jövőjét biztosította a lehetőséggel. Egy pillanatra sem bánta meg, hogy újra iskolapadba ült.
Mikor és miért hagyta abba középiskolai tanulmányait?
Hamar megismerkedtem a párommal és nem fejeztem be a középiskolát. Költöztünk is és másfelé vitt az élet, de azt soha nem fogadtam el igazán, hogy már nem leszek több egy nyolc általánossal rendelkező embernél. Amikor aztán a legkisebb gyermekem elérte azt a kort, hogy bölcsibe mehetett, szerettem volna iskolába menni vagy dolgozni. Nem akartam, hogy megrekedjek és mindent meg akartam tenni azért, hogy fejlődjek, jó példát mutassak a gyermekeimnek is. Később hallottam egy romáknak induló tanfolyamról… Nem sok önbizalommal, de várakozással indultam neki és végül sikeresen felvételt nyertem. Nagyon boldog voltam, és tudtam, hogy ez változást jelent, de nem gondoltam, hogy ekkorát. Utóbb visszagondolva, új szakasza kezdődött ekkor az életemnek.
Miben jelentett leginkább változást a „TÁMOP 5.3.1-B-1 Nő az esély” kiemelt projekt „Szociális gondozó és ápoló” képzése?
A képzéssel másfajta életmód vette kezdetét az én és a családom életében egyaránt. Sokkal több feladat hárult a páromra és gyermekeim is önállóbbakká váltak. Sokat készültem a heti beszámolókra, szintfelmérőkre, s így, a családom támogatásával és a tanárok, mentorok segítségével minden gördülékenyen ment. Mint amikor megfogják az ember kezét; végre fejlődtem! Odafigyeltek rám, ránk, új irányt mutatott ez a képzés, lettek új célok az életünkben, az életünkkel.
Biztos volt abban, hogy ez az irány megfelelő lesz az ön számára? Nem volt kétsége a szakmaválasztását illetően?
Abban biztos voltam, hogy szeretném ezt csinálni, s hogy jól döntöttem. Abban viszont kételkedtem, hogy képes leszek-e rá, eleget tudok-e tenni az elvárásoknak, megfelelek-e majd. A gyakorlat kezdetén attól tartottam, hogyan fogok hozzáállni a betegekhez és ők énhozzám, főleg az aggasztott, miként ápolok majd egyformán egy nőt és egy férfit, nem leszek-e zavarban bizonyos helyzetekben. Miután megismerkedtem az ápolási feladatokkal, rájöttem, az ápoltak jobban zavarban vannak, mint maga az ápoló. Felismertem, hogy ezen nekem kell átsegítenem őket. Nem lehetnek kétségeim magammal és a betegekkel, idősekkel szemben: amennyire csak lehet, empátiával és kedvességgel kell oldani a feszültségüket. Azt, hogy az odafordulásommal segíteni tudok másoknak, az iskolaválasztásomkor is nagyon fontosnak éreztem. Szociális területen dolgozóknak ez sokat számít! Jó érzés ott lenni és segíteni, csak egy kedves szó által, néha csak egy mosollyal. Sokat visszakap az ember ezen a területen, én is több lettem ezáltal.
Egy pillanatig nem bántam meg a választásomat, bár ebben a szakmában az élet elvesztését feldolgozni nagyon nehéz. A gyakorlati időm alatt ebből is leckét kaptam. Ápoltam egy bácsit, akit senki nem látogatott meg a kórházban, egyedül volt és a szívébe zárt, csak engem fogadott el. A gyakorlatom végéhez közeledve el kellett tőle köszönnöm, és amikor mondtam neki, hogy már nem tudunk minden nap találkozni, ő azt felelte nekem: "ha te elmész, akkor én is". Egy csütörtöki napon lett vége a gyakorlatomnak a kórházban, szombat reggel telefonáltam, hogy bemegyek meglátogatni, de az ott dolgozó nővérek közölték velem: a bácsi elaludt. Sokáig sírtam és nem tudtam, hogy fogok még egy ilyen veszteséget feldolgozni a munkám során. Azt hiszem, ez nagyon fontos pont volt az életemben: ekkor szilárdult meg legjobban a hivatástudatom. Mérlegre helyeztem ebben a nehéz helyzetben a fájdalmamat az ő boldogságával szemben, amit az utolsó egy hónapjában adhattam neki, és rájöttem: kisebb az én fájdalmam, mint az ő boldogsága volt az utolsó időszakában, és ha ezer embernek tudnék ilyen örömet szerezni, megtenném akkor is, ha nekem fájna az ő elvesztésük. Úgy érzem, a valódi hivatásomat találtam meg, amit a képzés nélkül talán soha nem sikerült volna!
Jó érzés másoknak segíteni és látni azt, hogy megbecsülnek – függetlenül a hovatartozásomtól. Ma már dolgozom és a munkahelyemen szeretnek, elfogadnak. Sokkal többnek, jobbnak, a társadalom hasznos tagjának érzem magam. Nagyon büszke vagyok rá, hogy szerződést kaptam!
Nem tapasztaltam sem az iskolaidő alatt, sem a gyakorlaton diszkriminációt, viszont sok kedves emberrel találkoztam, akik megbecsülték az igyekezetemet és rájöttem, hogy sokkal több is lehetek annál, amit eddig elértem.
A saját tapasztalatai alapján milyen üzenetet fogalmazna meg az elmúlt időszakkal kapcsolatban?
Csak el kellett határoznom magamat és most itt tartok, munkaszerződésem van! A gyerekek is előnyükre változtak, magabiztosabbak, mert a munka biztonságot is ad, és példát mutat nekik. Ha megkérdeznék a kisiskolás lánykámat, hogy van-e bármi, ami zavarja őt, amióta anya dolgozik, azt válaszolná, hogy nem anya fonja be a hajamat, hanem apa és ő nem tud olyan jól fonni. De ez egy apróság és ezzel szemben rengeteg mindent tanulnak most abból, ahogy látják, ahogy anya áll az élethez. Törekszünk szépen beszélni, együtt élni másokkal, megbecsülni magunkat, a munkalehetőséget, odafigyelünk az iskolájukra. De nem csak a családomnak mutatok jó példát, azt gondolom, hanem a környezetemnek is.
El kell hinni, a világunkat olyanná tesszük, amilyenek mi magunk vagyunk! És úgy is állnak hozzánk! Csak el kell indulni! Amit vetünk, azt aratjuk, ezt nem szabad soha elfelejteni. Mi is képesek vagyunk arra, hogy jó példával járjunk a gyermekeink előtt és egy jobb világot tudjunk nyújtani számukra. Amit adsz, azt kapod, ahogy tartja egy másik mondás és ebben is nagy igazság van. Előbb kell adni és csak aztán várni, hogy kapjunk. Bele kell adni minden igyekezetünket. Ha látják rajtunk, hogy rendesen állunk a dolgokhoz, a gyerekeinket, a környezetünket, portánkat rendben tartjuk, ha a szülő jóra tanítja, neveli a gyermekeit, akkor ezt kapja vissza az életben.
Bátorítani tudok mindenkit, hogy azon az ajtón, ami esetleg zárva volt előtte, merjen benyitni és nagyot álmodni. Ösztönözni szeretnék mindenkit arra, hogy megtegye azt, ami rajta áll, és az bőven elég!
Számomra ez nem csak egy tanfolyam volt, hanem a jövőnk. És nagyon hálás vagyok érte! Arra biztatok mindenkit, fogadja el a segítséget, adja meg az esélyt magának, a családjának és éljen a lehetőséggel. Ha kell, változtassa meg az életét és válasszon új irányt, mert mindenki képes a jó példára!